Életünk során sok változás ér bennünket. Ahogy haladunk előre a rögösnek nevezett úton kisebb-nagyobb problémákkal és feladatokkal találkozunk. Itt van például a nyár. Az ember kicsit pihen, kikapcsolódik, gyakrabban találkozik ismerőseivel, és hát akárhogy is vesszük a nyár a szerelmeseké. Itt pedig kezdődnek a bonyodalmak. Nemcsak a tanításban van szünet, hanem lelkünkben is más érzések uralkodnak. A kicsit szabadabb élet reménye, a csajos hétvégék, a hatalmas bulik, fürdés és miegymás. Gyorsan el is telik, élmények maradnak, nyár megy. De vajon érdemes mindig egy konkrét dologra koncentrálni, és mindig azt csinálni? Lehet a nyár végén azt mondom, hogy ezt kár volt így csinálni. De legalább tanulok belőle, hogy jövőre máshogy alakítsam. Az érzelmeknek viszont sokszor nem lehet parancsolni, csak visznek minket előre. Viszont ha valami rossz érzés él bennünk, nem tudjuk megbeszélni valakivel, aki érintett ebben az ügyben, akkor az egy gócpont marad, és ahogy telnek a napok, ezen góc csak növekszik, gubancolódik, és mi is rosszabbul érezzük magunkat. Már elveszti a nyár a valódi érzését, nem foglalkozunk mással csak a problémával. Aludni, enni, gondolkodni ezek mellett nehéz. Minél előbb merjünk oda állni az elé, akivel problémánk van, mert ahogy húzzuk, halasztjuk ez csak rosszabb lesz.
Emellett ott vannak a változások, a stresszből való kiút fényei. Jön egy új arc, egy új érzéssel párosulva és máris pozitívabban nézünk a dolgok elé. Ezt az újat próbáljuk megragadni, de csak óvatosan! Nem szabad megfojtani, mert akkor ugyan oda jutunk, ahol az új érkezése előtt voltunk. Ismerkedhetünk ezzel a más érzéssel, és ha tetszik, akkor közelebb engedhetjük magunkhoz. De mindent a maga idejében. Mivel már volt egy rossz élményünk, és egy hosszabb vívódásunk, és most jött egy más, ne akarunj ebből gyorsan sokat, elsietni, mert abból nem sül ki semmi jó, amit pedig nem szeretnénk.
Érezte már valaki azt, hogy milyen feszabadultan sírni? Érdekes kérdés. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy olyankor, amikor a sok feszültség egyszerre gurul le az ember szívéről, mint egy hatalmas kő. Potyognak a krokodilkönnyek a zsebkendőket megtöltve. Mégis úgy gondolom ez a jó. Kiadni magunkból azt, ami fáj. Ha sírással, hát azzal. Utána mindenképen könnyebb lesz, és tisztább fejjel láthatjuk a dolgokat. Kicsit változunk vele. Ott bent megint picit alakulunk. Csiszolódnak érzéseink és bővül a skála, ami a már megtapasztalt érzéseket tartalmazza.
És akor kilátásba kerül egy biztos pont, ami már rég nem volt szem előtt. Azt hisszük, hogy hirtelen jó lehet minden. Jobb is lesz, viszont ne feledjük, hogy egy csapásra semmi sem oldódik meg, ennyire nem teszi a mindenható jóvá az életünket. Nem azt mondom ezzel, hogy nem lehetünk boldogok, vagy nem oldhatunk könnyen dolgokat, de ahhoz, hogy elérjünk valamit, tenni is kell.
A biztonság reménye. Ez még nem foglalja magában a biztonságot. Csak kilátásba helyezi. Sokat kell még áldoznunk és tennünk azért, hogy valóban ne csak a szemünk előtt lebegjen, hanem átélhessük is azt. A fokozatos váréítés viszont csak akkor lesz tökéletes, ha biztos alapokon nyugszik. Ehhez pedig magunkban kell elrendezni az érzéseket, letisztázni, mi is pontosan az, amit ki akarunk hozni a váréítés végén magunkból. Egy gondoatmenet, amit végigfuttatunk az agyunkban, hozzásegít minket a cél eléréséhez. A távoli jövő, ami bizonytalan, és még idő közben alakul. Ezt nevezném célnak. Alakításában csak mi veszünk részt. A környezet csak ránk van befolyásoló hatással, nem ő fordul jobbra vagy balra. Az autó is azért kanyarodik, mert a sofőr forgatja a kormányt. Ha tudoatosan megyünk előre, és a cél ott a szemünk előtt, akkor szinte bármit kéesek vagyunk átvészelni annak érdekében, hogy az út végén tényleg az álljon, amit mi szeretnénk. Ha idő közben ez bővül vagy talakul? Az is azt jelzi, hogy változunk életünk során. Ami sosem baj. Azért vagyunk, hogy tapasztaljunk és döntsünk saját dolgainkban. De erre csak akkor lehetünk kéesek, ha bízunk önmagunkban és reális célokat tűzünk ki. Amihez az kell, hogy kiismerjük magunkat, ha csak annyira is, hogy fel tudjuk állítani a határainkat, amit még elbírunk és amit biztos meg tudunk tenni. A küzdés a kulcs. A változásokat pedig az élet hozza.
Ahogy Madách Ember tragédiájában is olvashattuk:
AZ Úr:
"Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!"